Interjú

Mondom Zolinak, hogy ezek komolytalanok. Hogy is engedhetik meg maguknak egyáltalán. Azt mondták, hogy akkor tizennégy óra, s küldek linket is, hogy erre kell kattintani, s akkor úgy lesz az interjú. Én pedig ülők a gép előtt,  s már pár perccel odébb van az a pontos tizennéggy, s semmi. A link még inaktív. Zoli kávét főz, ő csak olasz risztrettót hajlandó csinálni, én meg néha elkurvulok és benyomom a Tassimo gombját, de most nem, most Zolit hagyom hogy főzzön nekem finomat, ütőset. Megnézem újra az időzónákat, hátha elszámoltam. De nem: tizennégy óra a román tizennégy, nem a riói. Ja, biztosan azért van ez, mert sokkal később jelentkeztem be interjúra, mint kellett volna. Meg biztos rájöttek, hogy nem csináltam nyelvtesztet, meg még nem is tanultam meg portugálul. Ez a hajó elúszott.

Mindegy: a tavasszal már úgy is lemondtam róla, akkor baba volt a pocakomban, a harmadik, a várakozás ideje pedig tisztította bennem mindazt a lemondást, ami most ezzel jár. A riói olimpiát is. Veszélyes játék lemondani valamiről, majd ismét hinni benne. A baba elment,  épp úgy ahogy jött: csendben, senkinek nem szólt, küldött némi vércseppet, ez vitte el a szívhangját, amit a doki annyira keresett a képernyőn, végül hosszas keresgélés után neki kellett kimondani, hogy nincs. Nincs szívhang.  (Ezt most ennél jobban nem boncolom. Nincs miért, lejárt a gyász).

Tudattalan és zsúfolt volt a másnapom, mint ahogyan mostanában lenni szokott az életem. Csak csinálom, sokszor agy nélkül, amit kell. Olyan várom az alagútat vagy a fényt, csak legyen valami megjelenése neki, hogy egyszer vége lesz a sok papírgyártásnak. Egyszercsak felugrik az emlékeztető ablak, hogy lépjek be a webex-be, mert hamarosan kezdődik az interjúm. Meglepődök, és rögtön be is ugrik: a Yuppiban tudtam időpontot foglalni magamban, ott ügyesen kitaláltam, hogy ne kedden legyen, hanem inkább  szerdán, hiszen másképp hullafáradt leszek. Egyszerűen elnéztem a dátumot! Ma van tegnap!

Gyorsan bemegyek az iroda konyhájába, magamra csukom az ajtókat, mikorofon, fülhallgató minden a helyén, a szívem nincs, az dobog, esne ki a helyéről, de rólam azt kell tudni, hogy ha valamire nem készülök túl, akkor az jobban sikerül, valahonnan előbányászom a hidegvérem, gyorsan lenyelem a nyálam, vele együtt a tudatot is, hogy jó vagyok, ügyes vagyok, halom a tapasztalatom önkénteskedésben, koordinálásban, ha nem sikerül az interjú úgysincs vesztenivalóm, szóval igazából mindegy, adhatom önmagam. Ez megnyugtat.

A rendszer számomra új, leginkább a Skypehoz tudnám hasonlítani. Egyszerre többen voltunk a kis képernyőkre rakva, magamat is láttam. Török srác, USA beli fiú, német lány és egy francia srác. Azt hiszem még voltak bent, de annyira jelentéktelennek tűntek nekem, hogy nem is tudtam figyelni arra amit mondtak. Be kellett mutatkozzunk. Amikor rám kerül a sor nem megy a mikrofonom. Írom üzenetben: gépet fogok cserélni, én mindent hallok közben. Kezembe veszem a gépem, hogy halljam, hogy mit mondanak a többiek, miközben keresek az irodában egy másik laptopot, a drágábbat, aminek tuti jó a mikrofonja.   Közben szimultán nyomkodom a gombokat az új laptopon, figyelek a régire. Megvan, a technika ördöge most már békén hagy, épp rám kerül a sor, minden a helyén: megy a mikrofon, s közben meg sem kellett szakítanom az adást. Bemutatkozok, s utána jön a feladat: van a csapatnak tíz perce, hogy szlogent találjon ki az olimpiának. Az interjút vezető nő kilép, azt mondja hall minket, de csináljuk a dolgunkat. Tíz perc után bemutatjuk, azt is jelöljük ki, hogy ki mutat be, mert csak egy személynek szabad.  Kilép. És néma csend. Tíz perc iszonyat rövid idő, tudom. Megszólalok: srácok, minden egyes ötletet írjatok be a chatbe. Nincs rossz ötlet, de valamin el kell indulni.  Gyerünk! Mindenki kezdi mondani, hogy mit kell ötvözzön a szlogen, tükrözzön ideát, építsük fel a sport vonalra, legyen benne hogy milyen fasza az élet, pláne milyen überjó dolog olimpiára menni, satöbbi. A chatbe senki nem írt le eddig semmit. Kezdem én. Beírok egyet, eszembe jut még egy – örülnek neki, el kezdjük finomítani, szavakat ízlelgetni, ezt vegyük ki, ezt cseréljük le, ezt pontosítsuk. És közben újra beindul a csevej arról, hogy mit kell tükrözzön a szlogen. Srácok, a tíz percből eltelt nyolc. Én ezt itt most kijavítom, és ezt fogjuk véglegesnek tekinteni. Ki mutatja be?  –

Nem volt idő vacillálni, letelt az idő, megszavaztak engem. Bemutatom először a munkafolyamatot, utána bemondom a szlogent. Megköszöni a nő az interjún való részvételt, választ november és március között fogunk kapni arról, hogy elfogadták-e a jelentkezést vagy sem. Bááááj, mondom a végén nyálas angolul, ahogy azt az amerikaiak szokták tenni.

Aztán kikapcsolom a gépet, körbetáncolok az irodában, hogy ez volt AZ interjú, és megkérdem Zolit, hogy akkor  most nem-e főz nekem olyan risztrettót. Nem azért, hogy a szívem jobban verjen, de a kávézás alatt szépen elmesélem neki a legapróbb részletekig, hogy milyen is volt ez az interjú.

Kick-off

Sosem szokott bőléreeresztősen mesélni bármiről. Kivéve talán a futást és a számítógépes játékokat. Eleinte zavart, naivan képes voltam azt hinni, hogy ez puszta bizalmatlanságból fakad, aztán mikor a fejem lágya  keményedni látszott az együttélés áldásaitól, egyszerűen megértettem, hogy ő nem nő: ő elsősorban a gondolataiban él, és csak akkor közöl valamit, ha annak van bármi célja. Nem csacsog. Én csacsogok, sokszor még egyetlen mondatot sem tudok lekerekíteni, én épp beszélés közben gondolkodok, vagy beszélés után. Szóval egyszercsak hazajön, és a beszámolója nagyrészt abból áll, hogy Andriska jelentkezett önkéntesnek Rióba. Az olipmiára. Mert lehet, épp most van a toborzás. És hogy én nem-e akarok.

Eddig sosem foglalkoztatott az olimpia. Most sem, mint sport, de ahogy meghallottam az önkéntes szót, az kiütötte a biztosítékot, vagyis bekapcsolta a lámpát a fejemben. El kezdtem másodpercek alatt dédelgetni a gondolatot, elmegyek, és fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni, de azt önkéntesen és rengeteg ember lesz és vagány lesz.

Amikor a gyakorlat fölülírja az álmodozást…

Jelentkezni könnyű. Vagyis hálistennek azért oda kell figyelni, ki kell töltögetni minden saját adattal, több lépés van, megszakítani is lehet a folyamatot. Mondjuk egy kávéval, mert én például olyan lelkes voltam, hogy nem is nagyon akartam felállni. Néha azért el kellett mennem a vécére.  De a vécén is kérdésekre válaszoltam  a fejemben. Oda azért nem viszem a laptopot…

Köszönik a jelentkezést. Ne feledjem, hogy az Olimpia nem tudja fizetni a következő három dolgot: útiköltség, szállás, munkaidő (fizetetlen szabadságot kell kivenni a munkahelyről, magyarán).

És ennyi. És mindez 2014 novemberében.