Arról, hogy el vagyok bizonytalanodva.

gubanc

Van jogom egyáltalán adományt gyűjteni? Van jogom nekem elutazni egy hónapra? És ha nem kapok adományokat, akkor van jogom a családi kasszából kivenni ennyi pénzt? Hogy önkéntes lehessek?

Van jogom egyáltalán az önkéntességet lehetőségként felfogni és érezni és nem holmi bohém életstílusként?

És ezekre a kérdésekre nem kérek választ a kommentekben sem, mert ha nem bíztatóak, akkor az nem segít. Árt. Nem visz előre. Gátol. És sírni fogok. És nem örömömben.

Szoktam merényleteket elkövetni magam ellen: ilyen például, ha el kezdek fogyókúrázni, akkor azt mindenkinek elmondom csak azért, hogy aztán szégyelljem mások szemében ha nem vagyok kitartó. Vagy alkohol fogyasztást csak úgy merek bevállalni, ha tudom, hogy magányosan józanodhatok, mert olyankor mélységeket élek meg, s azt a legcikitlenebb magamban tenni. A telefonom elfelejtem viszont kikapcsolni, így azért még szoktam ciki dolgokat művelni…

A repülőjegy-vásárlás is ilyen merénylet magam, s a visszakozásom ellen. Most már nincs menekvés, ezt az utat végig kell járnom. Szállást KELL  találnom, JÓ árban, MOST, kell emberekkel beszélgetnem, érdeklődni, utat taposni.

Megváltozott az anyagi helyzetem épp miután megkaptam a választ, hogy elfogadtak önkéntesnek. Félállás, fél fizetés. Emellett olyan nagy volumenű dolgokat indítottam be, természetesen önkéntesen, mint váradon a legális otthonoktatás kiskapui, a Yuppi kommunikációjának stratégiája, Piros Sátor (nőknek, női dolgokról, amolyan pletykapad hetente). Néha elfáradok, amúgy érthetően, még magam számára is, így ilyenkor szépen kicsúszik az érzelmi talaj a lábam alól, pont, mintha lépnék egy üreset a lépcsőn, kivákumozódik belőlem a jókedv és az optimizmus, és minden elkezdett projektemet bezárnék a dédanyámtól örökölt kelengyés ládába, s szívem szerint lehangszigetelném a fejem, hogy ne halljam a kattogást. A gondolataimét.

Most ilyen.