Rio – Iza – Aparecida

Elkezdődött a kutatás.  Amíg várok a hivatalos meghívólevélre, ami elhúzódhat, aszongyák akár áprilisig is, és természetesen ezen múlik,  hogy foglaljak időben repűlőjegyet, gondoltam, a szállást legalább elkezdem intézni.  Van valakinek ismerőse, s az ismerősének ismerőse, aki Rióban lakik? Zsuzsának van, azt mondja, egyszer Couchsurfingezett valakinél, aki most épp visszament Brazíliába. Na, Zsuzsa, meg kéne érdeklődni, hogy Brazília Rió-e, mert ugyebár nem épp mindegy.

Iza sokáig kint élt az USÁban, meg igazából bárhol a világban. Most épp Váradon, ki tudja meddig, mert a búúgi benne van a fenekében, róla ezt kell tudni. Elújságolom, hogy önkéntesnek megyek Rióba, erre ő, ó az szép, ott én is voltam. Azután, hogy azt mondtam neki, hogy utállak téged ezért, rájöttem, hogy azért profitálhatnék ebből az infóból. Mert ez nekem hasznosabb, mint a Wikipédia Rió szócikke.   Kinél laktál? Milyenek az emberek? Tudnak angolul? Biztonság? Tömegközlekedés?

 

Hát, úgy kezdődött, hogy a csomagom elkeveredett. Ráadásul a többiekre várnom kellett, a szívemre kötötték, hogy ne csámborogjak el, mert nem biztonságos. A kézitáskámban természetesen csak a fogkefém, de váltásruhám semmi. (Iza  lazasága irigylésre méltó, nem stresszeli túl magát az ilyen helyzetekben, úgyhogy) elindultam a reptéren. Volt egy dobos fickó, akinél megálltam, hogy hallgassam kicsit, mások is megálltak hallgatózni, s egyszercsak beszédbe elegyedtem ezzel a sráccal. Az én spanyolom tökéletes volt ahhoz, hogy megértsük egymást. Nem mondtam neki semmit az elkallódott csomagomról, és mégis egyszercsak azt mondja, hogy ő ad nekem egy nadrágot. Előhúzott  a hátizsákjából egy vászonnadrágot, ami furcsamód épp az én méretem. (Iza két évente egyszer talál nadrágot magának, az alkata nem szokványos…) Csak ezután meséltem el neki, hogy a csomagomat nem küldték utánam, és nincs váltás ruhám. Aparecidánál szálltunk meg. Az egyik barátnője rámnéz, és nyújt egy blúzot nekem, hogy ezt nekem adja. A mintája épp passzolt a sráctól kapott nadrágéhoz. Oké, akkor ezt veszem fel este. Aparecida megkérdi, hogy tudom-e, hogy ki ez a nő. Nem, nem tudom. Leonardo DiCaprio édesanyja.    A szürreális Riómat már csak az überelte, hogy a tengerparti sétáim alatt a fenekeket néztem, hihetetlen szép seggeket láttam, és nem is értettem, hogy mitől. Az egyik a genetika. A másik a plasztika. Nagyon sokan élnek ezzel a módszerrel errefelé.

A tömegközlekedést az indiaiéhoz tudnám leginkább hasonlítani. Fel vannak ugyan festve az utak, pont mint minálunk, csakhogy teljesen más logikával használják. Dudálnak, gyakorlatilag folyamatosan, de nem agresszivitásból, hanem így jeleznek bármilyen manővert. Mondjuk ha megelőznek valakit, akkor először rádudálnak, hogy a másik tudja, hogy előzés lesz. Hömpölygő a forgalom.

Az emberek nyitottak és kedvesek. Bárkivel lehet beszélgetni, bármilyen nyelven, mert úgysem beszélnek a portugálon kívűl mást, úgyhogy a nonverbalitásra meg a spanyolomra támaszkodtam. Nem mentem be a szegénynegyedbe, nem akartam fizetni érte. Kell fizetni érte? Gyakorlatilag bevezetnek, és az idegenvezetőt fizeted meg, aki vigyáz a biztonságodra. Ezt úgy hívják, hogy szegényturizmus. Amúgy az országot leginkább Romániához tudnám hasonlítani: mérnök a taxisofőr, akinek meg kell élni valamiből. Ismerős történet?

Iza összeköt Aparecidával. Hátha tudnék nála lakni. Nincs kedvem három hetet hostelban megszállni, ha egyáltalán találok még szabad helyet bármelyik hostelban is. És közben várom a hivatalos meghívót, hogy tudjak repülőjegyet foglalni.